Az államosítás folytán ez a bátaszéki család is elvesztett mindent. A bátyám mindig tartotta velük a kapcsolatot, így aztán Berénybe hozatta őket. Egy darabig szépen megvoltunk egymással, a bácsi azonban egy idő után megzavarodott, ezért az idegosztályra került. A néni sokat betegeskedett, és őt is elvitték, majd hamarosan meg is halt.  Nagyon kedves emberek voltak, de mivel mindenüket elvesztették, ez megviselte őket.  Az államosítás folytán a kántortanítóknak is választaniuk kellett: vagy tanítanak, vagy kántorizálnak. Persze minden kántor a tanítást választotta, mert az biztos megélhetést jelentett. Így aztán én lettem bátyám kántora, sőt a szakadáti kántor is. A bátyámat nagyon bántotta, hogy nem vettek fel a főiskolára, mert két testvérem is pap volt. Isten 
útjai kifürkészhetetlenek. A bátyám vendégszerető ember volt. A plébánia mindenkinek nyitva állt. A környékbeli papok szívesen látogatták, ünnepnapokon szinte teltház volt.  

                                                                            A kalaznói Elekes Dénes bácsi  kéthetente tisztelte meg bátyámat a látogatásával, mert neki is sok méhe volt, és mindig tanácsot kért. 1953-ban szentelték fel Ede bátyámat és Nagynyárádra került káplánnak. 1954-ben férjhez mentem, 1955. február 12-én meghalt édesapánk. Így Imre bátyám édesanyámmal maradt. Munkával és szeretettel teltek a napok. A család sokszor voltegyütt.                        Sokan összejöttünk; ha találkoztunk az igazi ünnep volt mindannyiunk számára. 1956-ban a forradalom megvalósította bátyám nagy álmát, a plébánia megépítését. A tervrajza már korábban elkészült, még az elődjétől vette át, de engedélyt nem kapott az építkezéshez. Így most azonnal nekiállt, és engedélyt kapott az építkezéshez. Még akkor ősszel lebontották a pajtát és az istállót, mert odakerült az új épület. Csak a három első szoba maradt meg és a konyha. Kora tavasszal nekifogtak az építkezésnek, az emberek segítőkészek voltak, a falu apraja-nagyja összefogott. A kőművesek és ácsok a hétvégét, sőt még néha a szabadságukat is feláldozták, hogy minél előbb elkészüljön. Annyira siettek, hogy ősszel, a berényi búcsúra már be lehetett költözni. Bátyám nagyon örült, hogy Virág Ferenc püspök szentelte fel a plébániát, aki őt is pappá szentelte, bár már nagyon öreg volt, mégis elvállalta, hogy Berénybe jöjjön. Az akkori pécsi püspök Rogács Ferenc volt. Tehát 1957 november 5-én, búcsú napján, vagyis Imre napkor megtörtént a plébánia-szentelés. Még sok tennivaló akadt, de azokat közben lassan lehetett végezni. Még azon az őszön új lakója lett a háznak. Bátyám Manhalt Kati néni testvérét, Szendei Józsi bácsit fogadta be, aki Ferences-rendi pap volt Máriagyűdön. (Tamás Atya) Őket is üldözte a rendszer. Kedves ember volt, szinte családtag. Beteges volt, és emiatt sajnos nem sokáig élveztük a társaságát, mindössze 1957 novemberétől 1958 őszéig, amikor 46 évesen elhunyt. A berényi temetőben nyugszik. A bátyám nagyon jó testvér volt, ő tartotta össze a nagy családunkat. Sokat dolgozott. A berényi templomot is kifestette a hőgyészi Szebényi Jenővel. Így múlt az idő és a plébánián mindig akadt tennivaló. Imre bátyám 1966-ban kezdett betegeskedni. Egy reggel felment a templomba misézni, és összeesett. Szerencsére Manhalt Péter vele ministrált, és leszaladt édesanyámért, aki szólt Hanga tanár úrnak. A tanár úr intézkedett és Imrét bevitték a szekszárdi kórházba tüdőembóliával. Lassan felépült, és tovább tette a dolgát. 1968-ban ezüst miséjét ünnepeltük a családdal, barátokkal és ismerősökkel. 1970-ben ismét megbetegedett, pont a nagyhéten. Nem tudott lábra állni. Kihívtam Trischler doktort, aki szigorú ágyban fekvést parancsolt, és minden nap beadott neki egy injekciót. Reméltük, hogy átvészeli, de nagyon nyugtalanították a húsvéti szertartások és a méhek. Petz József, a hőgyészi plébános végezte el a szertartásokat. Nehézkesen, de elmúltak az ünnepek. Április 19-re esett a berényi és szakadáti bérmálás a húsvét utáni héten. Délelőtt Berényben, délután Szakadáton. Bátyám ezt
már nem érte meg. 1970. április 15-én hajnalban visszaadta lelkét Teremtőjének, és szombaton, április 18-án volt a temetése. Hanga Lajos készítette a fotókat a temetésről. Az egész családot nagyon megviselte, és mindazokat, akik ismerték és szerették. Mindenesetre büszke vagyok a két pap testvéremre. Hatvan éven át kántorizáltam, ez volt az életem, és még most is teszem, ha lehetőségem engedi. Bátyám halála után Buszlauer János, szakadáti plébános, és Elekes Dénes, kalaznói plébános felváltva látták el Diósberényben a papi teendőket. Papszentelés után, júniusban Báthory László került a berényi plébániára. Utána Bíró Lajost helyezték oda rövid időre, akit Lenner Jenő követett. Ezt követően Ciber József volt a plébános, majd 1987-től megint felváltva látták el a falut a környékről: Dr. Demse Péter zombai plébános, Kalló József kétyi plébános, Barát József teveli plébános.  Hopp Ferenc plébános talán 1990-ben került Berénybe. A história könyvben kellene utána nézni.

Kántorok:   Úgy emlékszem, 1950-ben vagy 1951-ben  Eleinte Béber Feri orgonált, mi meg énekeltünk a lányokkal. De nem tartott sokáig, és én végeztem mindent. Nem csak Berényben, hanem Szakadáton is. 1954-ben férjhez mentem és Wertensohn Anna lett bátyám kántora. 1960-ban Anna is férjhez ment, így Haag Anna lett a kántor. 1986-tól újból én végeztem a kántori teendőket 1996-ig, amikor családi tragédia miatt Dombóvárra költöztünk.

Minden szombaton elvitt magához, és vasárnap délután visszavitt a zárdába. 1947-ben Lexi bácsi–mert így hívtuk a plébánost–nyugdíjba vonult. A bátyám maradt, mint adminisztrátor. Az 1947-es áthelyezések során a püspök úr Diósberénybe helyezte, és az ottani plébános, Bujdosó Tibor, pedig Töttösre került. A diósberényi plébánia nagyon rossz állapotban volt, a lakás vizes volt, a melléképület düledezett. Bátyám adminisztrátorként került oda, szüleimmel és Ede bátyámmal hozzá költöztünk. Így öten voltunk egy családban. Ede bátyám akkor első éves teológus volt. Imre bátyám 68 Ft fizetést kapott az államtól, édesanyánk vezette a háztartást. Volt tehenünk, disznónk, és sok baromfi, és egy konyhakert. Édesanyánk is besegített a munkába. Ez egy nagyon szegényes időszak volt. Akkor még földje is volt az egyháznak és egy kis szőlője is. Az 1947-48-as tanévet Ede bátyám pécsi szemináriumban, én meg kiskunfélegyházi Constantinum R.Kat. áltálános leányiskolában töltöttem. Közben jött a kitelepítés és államosítás. Diósberényt svábok és helybéli magyarok lakták. 1948-ban a svábok helyett székelyek, felvidékiek és bucsaiak kerültek oda. Előbbiek vallásosak voltak, és a bucsaiak között is akadt pár Istenfélő család, akik jártak templomba. Ám egyházi adót nagyon kevesen fizettek, mert valószínűleg senkinek sem tellett rá.

A település fíliaként megkapta Szárazd községet. Ez egy evangélikus község volt, de a betelepített felvidékiek katolikusok voltak, így egy felvidéki család felajánlott egy szobát, ahol minden vasárnap szentmisét lehetett mondani. Később aztán eladó lett egy
pince, és azt szépen átalakították kápolnává. Egy kicsit körülményes volt az út, mert földes út vezetett oda, mert a bátyám esőben vagy télen csak gyalog tudott odajutni. A nyolcadik osztályt Diósberényben jártam, mert addigra az állam mindent elvett az egyháztól. Az iskolánk állami lett, a szerzeteseket szélnek eresztették. A bátyám már a hittant vagy a plébánián, vagy pedig a templom sekrestyéjében tartotta. Ez persze sokakat irritált, és sokszor feljelentették. Ekkortájt valósággal üldözték a papokat. Így aztán a bátyámnak az egyházon belül csak misézni, temetni, keresztelni, és esketni kellett. Szerencsére a méhészkedést nagyon szerette, tele is volt az egész udvar kaptárokkal. Még a Szantálban is voltak méhek. Mivel nem sok volt a fizetése, selyemhernyókkal is foglalkozott. Minden évben tele volt velük az egész ház. Vállalt villanyszerelést is. Páriban, a templomban, Szakadáton, Kétyen és a diósberényi templomban is. Sokat dolgozott ő is és az egész család. Nehéz idők voltak mindenki számára. Azt az öreg motort is eladta Patai János bácsinak, aki a kisutcában lakott.

 





                                                                                                      Folytatom:

Bizonyára sokan emlékeznek Mim Imrére, Diósberény plébánosára. Én még gyerek voltam amikor meghalt,épp bérmálás előtt,de a mai napig tisztán emlékszem rá. Pár kép megörökítette milyen ember,milyen pap volt,az  ártatlan gyermeki arcokra kiülő tisztelet,szeretet mindent elmondott róla. Testvérét Váradi Jakabnét szintén sokan ismerik,tisztelik és szeretik ,sok éven keresztül állt a Diósberényi egyház és a hívők szolgálatában. Köszönettel tartozunk neki,hogy megosztotta velünk testvére,családja életútját,így újra emlékezhetünk szeretett plébánosunkra.  Köszönetet mondok Mári néni lányának, Tillmann
Jánosné Váradi Évának  aki lejegyezte édesanyja szavait ezzel lehetővé tette számunkra ,hogy jobban megismerjünk egy embert ,egy papot és ,hogy ne felejtsük el mit jelentett Diósberénynek a munkája.

Ahogy én emlékszem a bátyámra !

Nagy családból származtunk. Édesapám kovácsmester volt, édesanyánk jómódú parasztcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot. Tízen voltunk testvérek, én voltam alegkisebb. Imre bátyám az ötödik volt közülünk. Baranya megyében, Hercegszentmártonban született, 1917 november 4-én. Mikor én születtem, a bátyám már a Ciszterci Rend Bajai III. Béla Reálgimnáziumának tanulója volt. 1938-ban érettségizett. (Az ellátásért nem kellett fizetni) Teljes ellátást kapott a nővéreknél a kolostorban, ezért minden reggel a szentmisén ministrált.  A nővérek nagyon szerették. Édesanyánk néha meglátogatta, és én is vele mehettem. Egyszer a nővéremmel voltunk, ezt egy fotó is tanúsítja. 
 Érettségi után jelentkezett Pécsre a teológiára, és fel is vették. Édesanyámmal többször meglátogattuk. Teológusként ismerkedett meg egy bátaszéki családdal, akiknek nem volt gyerekük és anyagilag jól álltak. Olyan fiút kerestek, akin segíteni tudnak, és így a bátyámra esett a választásuk, mivel nagy családból származott. Nagyon sokat köszönhetett nekik, mert mindenben segítették. Még olyat is kapott, amire nem volt szüksége, például fényképezőgépet. Nagyon szeretett fotózni, ami a negyvenes években nagy dolognak számított. A nyári szünidőben mindig náluk töltött pár napot. Engem és a nővéremet is elvitt hozzájuk, nagyon rendes emberek voltak. 1943-ban pappá szentelte Virág Ferenc pécsi püspök. Első szentmiséjét természetesen kis szülőfalunkban celebrálta. Az akkori a plébános, Laczfy Emil, erre időzítette az elsőáldozást, emiatt én egy évvel korábban lehettem elsőáldozó./ Képek is készültek róla/. A püspök atya Aparhantra helyezte káplánnak. Gártner Elek lett a főnöke, akivel nagyon jól megértették egymást. Itt kezdte el a méhészkedést és a selyemhernyó-tenyésztést. Egy öreg motort is vett magának. Néha-néha meglátogattuk, csak akkoriban még körülményes volt az utazás. Közben jött a háború. 1946-ban tizenkét éves voltam, mikor elvitt magához és az 1946-57-es tanévet a bonyhádi irgalmas nővérek Immaculata Intézete Római Katolikus Polgári Leányiskolájában, a zárdában végeztem.

                                                                                                                                Folytatom: