Minden szombaton elvitt magához, és vasárnap délután visszavitt a zárdába. 1947-ben Lexi bácsi–mert így hívtuk a plébánost–nyugdíjba vonult. A bátyám maradt, mint adminisztrátor. Az 1947-es áthelyezések során a püspök úr Di
ósberénybe helyezte, és az ottani plébános, Bujdosó Tibor, pedig Töttösre került. A diósberényi plébánia nagyon rossz állapotban volt, a lakás vizes volt, a melléképület düledezett. Bátyám adminisztrátorként került oda, szüleimmel és Ede bátyámmal hozzá költöztünk. Így öten voltunk egy családban. Ede bátyám akkor első éves teológus volt. Imre bátyám 68 Ft fizetést kapott az államtól, édesanyánk vezette a háztartást. Volt tehenünk, disznónk, és sok baromfi, és egy konyhakert. Édesanyánk is besegített a munkába. Ez egy nagyon szegényes időszak volt. Akkor még földje is volt az egyházna
k és egy kis szőlője is. Az 1947-48-as tanévet Ede bátyám pécsi szemináriumban, én meg kiskunfélegyházi Constantinum R.Kat. áltálános leányiskolában töltöttem. Közben jött a kitelepítés és államosítás. Diósberényt svábok és helybéli magyarok lakták. 1948-ban a svábok helyett székelyek, felvidékiek és bucsaiak kerültek oda. Előbbiek vallásosak voltak, és a bucsaiak között is akadt pár Istenfélő család, akik jártak templomba. Ám egyházi adót nagyon kevesen fizettek, mert valószínűleg senkinek sem tellett rá.
A település fíliaként megkapta Szárazd községet. Ez egy evangélikus község volt, de a betelepített felvidékiek katolikusok voltak, így egy felvidéki család felajánlott egy szobát, ahol minden vasárnap szentmisét lehetett mondani. Később aztán eladó lett egy
pince, és azt szépen átalakították kápolnává. Egy kicsit körülményes volt az út, mert földes út vezetett oda, mert a bátyám esőben vagy télen csak gyalog tudott odajutni. A nyolcadik osztályt Diósberényben jártam, mert addigra az állam mindent elvett az egyháztól. Az iskolánk állami lett, a szerzeteseket szélnek eresztették. A bátyám már a hittant vagy a plébánián, vagy pedig a templom sekrestyéjében tartotta. Ez persze sokakat irritált, és sokszor feljelentették. Ekkortájt valósággal üldözték a papokat. Így aztán a bátyámnak az egyházon belül csak misézni, temetni, keresztelni, és esketni kellett. Szerencsére a méhészkedést nagyon szerette, tele is volt az egész udvar kaptárokkal. Még a Szantálban is voltak méhek. Mivel nem sok volt a fizetése, selyemhernyókkal is foglalkozott. Minden évben tele volt velük az egész ház. Vállalt villanyszerelést is. Páriban, a templomban, Szakadáton, Kétyen és a diósberényi templomban is. Sokat dolgozott ő is és az egész család. Nehéz idők voltak mindenki számára. Azt az öreg motort is eladta Patai János bácsinak, aki a kisutcában lakott.
Folytatom:
