Az államosítás folytán ez a bátaszéki család is elvesztett mindent. A bátyám mindig tartotta velük a kapcsolatot, így aztán Berénybe hozatta őket. Egy darabig szépen megvoltunk egymással, a bácsi azonban egy idő után megzavarodott, ezért az idegosztályra került. A néni sokat betegeskedett, és őt is elvitték, majd hamarosan meg is halt.  Nagyon kedves emberek voltak, de mivel mindenüket elvesztették, ez megviselte őket.  Az államosítás folytán a kántortanítóknak is választaniuk kellett: vagy tanítanak, vagy kántorizálnak. Persze minden kántor a tanítást választotta, mert az biztos megélhetést jelentett. Így aztán én lettem bátyám kántora, sőt a szakadáti kántor is. A bátyámat nagyon bántotta, hogy nem vettek fel a főiskolára, mert két testvérem is pap volt. Isten 
útjai kifürkészhetetlenek. A bátyám vendégszerető ember volt. A plébánia mindenkinek nyitva állt. A környékbeli papok szívesen látogatták, ünnepnapokon szinte teltház volt.  

                                                                            A kalaznói Elekes Dénes bácsi  kéthetente tisztelte meg bátyámat a látogatásával, mert neki is sok méhe volt, és mindig tanácsot kért. 1953-ban szentelték fel Ede bátyámat és Nagynyárádra került káplánnak. 1954-ben férjhez mentem, 1955. február 12-én meghalt édesapánk. Így Imre bátyám édesanyámmal maradt. Munkával és szeretettel teltek a napok. A család sokszor voltegyütt.                        Sokan összejöttünk; ha találkoztunk az igazi ünnep volt mindannyiunk számára. 1956-ban a forradalom megvalósította bátyám nagy álmát, a plébánia megépítését. A tervrajza már korábban elkészült, még az elődjétől vette át, de engedélyt nem kapott az építkezéshez. Így most azonnal nekiállt, és engedélyt kapott az építkezéshez. Még akkor ősszel lebontották a pajtát és az istállót, mert odakerült az új épület. Csak a három első szoba maradt meg és a konyha. Kora tavasszal nekifogtak az építkezésnek, az emberek segítőkészek voltak, a falu apraja-nagyja összefogott. A kőművesek és ácsok a hétvégét, sőt még néha a szabadságukat is feláldozták, hogy minél előbb elkészüljön. Annyira siettek, hogy ősszel, a berényi búcsúra már be lehetett költözni. Bátyám nagyon örült, hogy Virág Ferenc püspök szentelte fel a plébániát, aki őt is pappá szentelte, bár már nagyon öreg volt, mégis elvállalta, hogy Berénybe jöjjön. Az akkori pécsi püspök Rogács Ferenc volt. Tehát 1957 november 5-én, búcsú napján, vagyis Imre napkor megtörtént a plébánia-szentelés. Még sok tennivaló akadt, de azokat közben lassan lehetett végezni. Még azon az őszön új lakója lett a háznak. Bátyám Manhalt Kati néni testvérét, Szendei Józsi bácsit fogadta be, aki Ferences-rendi pap volt Máriagyűdön. (Tamás Atya) Őket is üldözte a rendszer. Kedves ember volt, szinte családtag. Beteges volt, és emiatt sajnos nem sokáig élveztük a társaságát, mindössze 1957 novemberétől 1958 őszéig, amikor 46 évesen elhunyt. A berényi temetőben nyugszik. A bátyám nagyon jó testvér volt, ő tartotta össze a nagy családunkat. Sokat dolgozott. A berényi templomot is kifestette a hőgyészi Szebényi Jenővel. Így múlt az idő és a plébánián mindig akadt tennivaló. Imre bátyám 1966-ban kezdett betegeskedni. Egy reggel felment a templomba misézni, és összeesett. Szerencsére Manhalt Péter vele ministrált, és leszaladt édesanyámért, aki szólt Hanga tanár úrnak. A tanár úr intézkedett és Imrét bevitték a szekszárdi kórházba tüdőembóliával. Lassan felépült, és tovább tette a dolgát. 1968-ban ezüst miséjét ünnepeltük a családdal, barátokkal és ismerősökkel. 1970-ben ismét megbetegedett, pont a nagyhéten. Nem tudott lábra állni. Kihívtam Trischler doktort, aki szigorú ágyban fekvést parancsolt, és minden nap beadott neki egy injekciót. Reméltük, hogy átvészeli, de nagyon nyugtalanították a húsvéti szertartások és a méhek. Petz József, a hőgyészi plébános végezte el a szertartásokat. Nehézkesen, de elmúltak az ünnepek. Április 19-re esett a berényi és szakadáti bérmálás a húsvét utáni héten. Délelőtt Berényben, délután Szakadáton. Bátyám ezt
már nem érte meg. 1970. április 15-én hajnalban visszaadta lelkét Teremtőjének, és szombaton, április 18-án volt a temetése. Hanga Lajos készítette a fotókat a temetésről. Az egész családot nagyon megviselte, és mindazokat, akik ismerték és szerették. Mindenesetre büszke vagyok a két pap testvéremre. Hatvan éven át kántorizáltam, ez volt az életem, és még most is teszem, ha lehetőségem engedi. Bátyám halála után Buszlauer János, szakadáti plébános, és Elekes Dénes, kalaznói plébános felváltva látták el Diósberényben a papi teendőket. Papszentelés után, júniusban Báthory László került a berényi plébániára. Utána Bíró Lajost helyezték oda rövid időre, akit Lenner Jenő követett. Ezt követően Ciber József volt a plébános, majd 1987-től megint felváltva látták el a falut a környékről: Dr. Demse Péter zombai plébános, Kalló József kétyi plébános, Barát József teveli plébános.  Hopp Ferenc plébános talán 1990-ben került Berénybe. A história könyvben kellene utána nézni.

Kántorok:   Úgy emlékszem, 1950-ben vagy 1951-ben  Eleinte Béber Feri orgonált, mi meg énekeltünk a lányokkal. De nem tartott sokáig, és én végeztem mindent. Nem csak Berényben, hanem Szakadáton is. 1954-ben férjhez mentem és Wertensohn Anna lett bátyám kántora. 1960-ban Anna is férjhez ment, így Haag Anna lett a kántor. 1986-tól újból én végeztem a kántori teendőket 1996-ig, amikor családi tragédia miatt Dombóvárra költöztünk.