Fork Jakabné  Berta édesanyjához kötődő emlékeit idézi,az Oroszországból hazatérők olyan szenvedésen mentek keresztül, úgy átjárta őket a félelem, csak akkor beszéltek az ott átéltekről, ha nem hallotta őket idegen, csak a szűk családnak meséltek. Mikor kiértek milyen megalázó volt meztelenre vetkőzve állni, amíg slaggal lelocsolták őket, a barakk, ahol 50-en feküdtek egy sorban, hányan nem keltek fel reggel? Miden nap névsorolvasással kezdődött, néha csak akkor vették észre, hogy valaki meghalt,ha nem jelentkezett,már nem figyeltek egymásra, érzéketlenné váltak, mindenki a saját túléléséért küzdött. Az éhezés legyengítette őket, a nők látszólag nem voltak olyan rossz állapotban, talán a havonta kapott hormon injekció miatt,  de a férfiak csontsoványak voltak.  60.dkg,fekete ,nehéz kemény kenyér csak egy kis darab volt,ha este dolgoztak mire a barakkba értek a másnapi adag ott volt,erőt kellet venni magukon, hogy ne egyék meg azonnal. Mindent összeszedtek, amiről azt  gondoltak ehető,még a napraforgó tányért is, amiből már kiverték a magokat ,abból is levest főztek,de milyen volt zsír és só nélkül?. Ilyen koszt mellett kellett a nehéz fizikai munkát végezni, három évig a bányában alacsony tárnákba kellet szinte négykézláb húzni a nehéz gerendákat, a nyakukba akasztott lámpa sokszor kialudt, olyankor csak a fa recsegését hallották, csak arra tudtak gondolni, csak még egyszer kiérjenek, nehogy rájuk szakadjon a bánya. Két évig követ hordott, nehéz termésköveket cipeltek, pakolták a kocsikra, mellette a kolhozba is kellett menni, az őrök nem bántották őket, de nem engedték, hogy pihenjenek, hajtották őket, azt sem tűrték el, hogy egymásnak, segítsenek, büntetés  egy gödörszerű sötétzárkába volt. A tetűk ették őket, nem tudtak szabadulni tőlük, csak titokban, elbújva próbálták egymás hajából kiszedegetni, mert az is tilos volt, azért is sötétzárka járt. A hidegtől is sokat szenvedtek, munka után teherautóval vitték őket vissza a lágerbe, sok könnyet ejtettek de a nagy hidegben még a könnycsepp is az arcukra fagyott. Nagyon sok tífuszos beteg lett, 1945-ben édesanyja is elkapta, öt-hétig volt kórházban, kigyógyult, mindig csak azért imádkozott, hogy hazaérhessen szeretett hazájába, láthassa a kislányát, a családját, 1949. október 20.-án közölték vele, hogy hazamehet. Öt évet vett el az életéből a malenkíj robot, sokan megszöktek az utazás alatt, édesanyja is kész lett volna rá de keresztapja lebeszélte,félt a megtorlástól,ha a elkapják agyonlövik őket, vagy a családjukon állnak bosszút,maradtak és vállalták sok-sok társukkal ez a kegyetlen sorsot. Hazaérkezésük után 1950-ben visszaköltöztek Szakadátra az anyai nagyszülők házába, édesanyja nagyon szeretett volna még egy gyermeket, nagy örömére megszületett 1951-ben György. Sajnos az örömbe nagy fájdalom is vegyült,az Orosz fogság nem múlt el nyomtalanul, a tüdeje tönkrement, többször volt tüdővérzése ,még egy liter vizet sem emelhetett, így kisfiát sem tudta úgy gondozni, ahogy szerette volna ,félt még megölelni is, puszit adni sem nagyon mert,nem tudták, hogy nem-e ragályos tüdőbajt hozott haza a fogságból. Bertát is többször vizsgálták,ha orvosért mentek, már szaladt a hostelra és elbújt, nem jött elő, akkor sem ha hívták. 1953 édesanyja kétszer kapott tüdővérzést, azt látni ,ahogy dőlt a szájából a vér,nagyon rossz volt, főleg egy gyerek számára, szeptemberben két hónapra kórházba került, tüdőtöltést kapott és meggyógyult. Attól kezdve szinte fáradatlanul
dolgozott, nagyon nagy akarat és kitartás volt benne, talán ennek az erőnek köszönhette, hogy túlélte Oroszországot. Berta úgy érzi, nem tud eleget, édesanyjáról, először csak elfojtott beszélgetések voltak, gyerekként még nem értette mennyire fontos lenne odafigyelni az elhangzottakra, mikor felnőtt, a család, a gyerekek kötötték le a figyelmét, az életét. Most már tudja, mit veszített, jobban kellett volna figyelni édesanyja szavaira, aki szerette kibeszélni a fájdalmát, amit átélt,le kellet, volna jegyezni ,hogy megmaradjon, ne merüljön feledésbe,tanulhassanak belőle az unokák is,hogy ilyen ne történhessen meg soha többé

 Köszönöm a beszélgetést:Takács Józsefné            2016.02.17.