Milyen volt a malenkíj roboton résztvevők sorsa elmesélte Schäffer Andrásné, de hogy élte meg a család, az itt maradottak, mit meséltek az ott töltött évekről, arra Fork Jakabné Krebsz Berta emlékezik. Kicsi volt mikor 1944. december 23.-án, az akkor 21 éves édesanyját elvitték az oroszok, úgy tudták két hétig lesznek távol, de neki öt év lett, és sokan soha nem térhettek haza. Most is úgy gondolja, ha akkor édesapja itthon van, ez a szörnyűség nem történhetett volna meg a családjukkal, nagyon talpraesett ember volt, biztos benne, hogy megmentette volna a feleségét,de katona volt Ausztriában, távol a szeretteitől, mire haza ért már nem volt mit tenni, azt sem tudták merre vannak az elhurcoltak. Berta arra a decemberi napra nem emlékszik, csak a nagyszülők, elmondásából tudja, hogy akinek két évnél fiatalabb gyermeke volt azt nem vitték el, de ő már négy is elmúlt anyai nagyapja mégis megpróbálta a lehetetlent, becsavarta egy plédbe, azt mondta még nincs két éves, a katonákat nem tudta becsapni, látták, hogy ez a kislány már idősebb. Könyörgött a lányáért, kérte, hogy inkább őt vigyék el, és ne szakítsák el a gyermeket az édesanyjától, de idős emberek nem kellettek, csak a fiatalok, erősek. Sokáig semmi hírt nem hallottak az édesanyjáról, azt sem tudták merre van, él-e még. Náluk nem voltak ünnepek, csak sírás, fájdalom és aggódás. Két év után engedték haza az első csoportokat, a legbetegebbeket, akiknek már nem vették hasznát, ezzel együtt megérkeztek az első nyílt levelezőlapok, egy kis hír a távollevőkről. Sokat nem tudtak meg mert szigorúan ellenőrizték ki mit ír, de már az jó volt ha legalább életjelet tudtak adni magukról.  Berta mégis úgy emlékszik ezekre, a levelezőlapokra, hogy akkor volt a legszomorúbb a család,ha hírt kaptak, már félt, ha a postás jött. Egyszer meg akarta kímélni őket,  iskolából hazafelé menet neki adta a postás a lapot,bedugta a könyvébe, nem szólt róla,édesapja mindenkivel jóban volt így hamar tudtára adták, hogy levél jött Oroszországból, akkor még nem értette mennyire fontos ez a kis lap a családnak,sírtak az aggodalomtól, de örültek is, mert ha lap volt akkor az azt jelentette, hogy édesanyja életben van.  A család számára a másik megpróbáltatás a kitelepítés volt, először Mucsiba kerültek egy bedeszkázott ablakú rossz házba, édesapja elintézte, hogy Hidegkútra költözzenek,közel az állomáshoz. Látta embereket bőröndökkel, hallotta a zokogásukat, gyerekfejjel nem értette, mi ez az egész, de érezte a fájdalmat, hogy valami nagyon rossz dolog van körülötte, az egész életüket átjárta a szenvedés. Hidegkútról Gyönkre költöztek, valahogy mindig megtudatták, ha egy vonat Oroszországba hurcolt csoporttal tért haza, mentek az állomásra, várták mikor száll le a vonatról az édesanyja, de egyik vonat ment a másik után és egyiken sem volt rajta.  1949. november 7.-én is érkezett egy csoport, akkor épp valami miatt nem mentek, de hamar jött a hír,hogy már az utolsó csoportok érkeztek,és hazajött az édesanyja. Édesapja gyorsan Taxit fogadott és úgy sietett felesége elé, Berta a kicsi lányból már 9 éves nagylány lett, öt év alatt elfelejtette édesanyja arcvonásait,de emlékszik rá ,hogy nem akart mást csak a közelébe lenni, hozzábújni,mellette aludni. Nem felejti el az első közös vacsorát, édesanyja annyira ki volt éhezve, hogy csak merte a finom hazai ételt, már tele volt a tányér de Ő észre sem vette,akkor az édesanyja rászólt „Liszje nézz  a tányérodra”.

                                                                                                                       Folytatom: