Minden hatodik nap volt a pihenőnap, ilyenkor mostak, varrtak, vagy kötöttek, imádkoztak, énekeltek, még verset is írtak. A rossz körülmények mellett a honvágy az, ami nagyon gyötörte őket, a család hiánya, sokat sírtak. Eleinte eladták a ruhájukat, még a zsebkendőt is, hogy legyen, amiből egy kis ételt venni, később már kaptak egy csekély fizetést, élelmet vettek, fonalat, ott kötött berliner kendőt még ma is őrzi. Jó munkáért jutalomból, méter árút és ruhát kaptak, nővére tudott varrni kicsit átalakította, le is lettek fényképezve. Nehéz munka, rossz körülmények, rossz étkezés miatt sok volt a tífuszos beteg, tele voltak tetvekkel, amit kiirtani nem lehetett, a hosszú copfok lekerültek, kopaszra nyírták őket, legyengült szervezet nem tudott ellenállni a betegségeknek. A betegek a városban levő kórházba kerültek, sokan már nem jöttek vissza, eleinte azt sem tudták mi történik az elhunyttal, később már eltemethették a halottaikat, imádkozhattak, énekelhettek a sírjuknál, az őrök nem szóltak rájuk. Eltelt pár év, lassan elkezdték az embereket több csoportban hazaengedni, először a betegeket. Egy őr szólt Amri néninek, hogy ő is mehet,akkor már négy éve élt rabságban,mindjárt a testvérére gondolt de megnyugtatták, hogy mindketten mehetnek, elhatározták, ha hazatérnek első útjuk a templomba fog vezetni.  Ősszel még Máriagyűdre is elzarándokoltak hálából a szabadulásukért,azóta is azért imádkozik, hogy ilyen soha többé senkivel ne történhessen meg. Magyarországra már nem azon az úton jöttek, ahogy kimentek, Debrecenben orvosi vizsgálaton vettek részt, kaptak 20 Ft-ot aztán Budapest és Keszőhidegkút következett. Meglepetést akartak szeretni a családnak de az újságból értesültek már a hazaérkezésükről, bátyja Ritterwald János is júniusban tért haza a hadifogolytáborból, már várta őket az állomáson. 1948. július 17.-én hazaértek a szakadáti Kossuth út 106 házszámú szülői házba, ahol akkor Szolár Miklósné élt, ahogy ők megérkeztek már el is hagyta a házat, mint mondta addig is csak azért lakott ott, nehogy mire hazatérnek mindenüket ellopják. Nagyon éhesek voltak, Krémer Rézi nénitől, kaptak egy kis zsírt, hogy tudjanak paprikás krumplit főzni , akkor nagyon finom volt, de már nem szereti. Az átélt szenvedésről hosszú évekig nem beszéltek, még emlékezni sem akartak rá, féltek, hogy újra megtörténhet velük ez a szörnyűség. Folytatni kellett az életet, napszámba járt, kötött pacskert, zoknit és eladta, hőgyészi, gyönki, felsőnánai és teveli piacon, mindenhová gyalog mentek, akkor még sok rövidebb gyalogút volt. Felsőnánán még a ruháját is eladta, hogy legyen pénzük, a bő szoknyákat átalakították, a régi viselet kezdett eltűnni. Ekkor már tudtak egy kis malacot venni és az élet kezdett jobb lenni. Ha nem kerül Oroszországba, lehet, hogy másképp alakul az élete, neki is volt udvarlója, aki a fronton maradt, Schäffer András párját is elhurcolták, nem térhetett haza, 92 szakadáti fiatal indultak erre a hosszú, fájdalmas útra és 43 élték túl a málenkij robotot, a többiek ott pihennek valahol Oroszországban. A háború megritkította a község lakóit, új életet kellet kezdeni. András bácsival egy utcában laktak, a tánc az éneklés szeretete hozta őket össze, sokat jártak Berénybe ahová rokoni szálak is kötötték, keresztanyja Krémer Rézi néni(  Binder Simonné édesanyja) szakadáti lány volt, rokonlátogatóba és bálozni is mindig átjártak.

                                                                                                        Folytatom: