Schäffer Andrásné Ritterwald Anna 1926. szeptember 13. án született Szakadáton, négy testvér közt ő volt a legfiatalabb. Édesanyját nagyon fiatalon 13 évesen vesztette el, ekkor kezdődött meg számára a felnőtt élet. Varsádra ment szolgálni Dörmer református paphoz. Nagyon megszerette a családot, takarított, mosogatott, boltba járt, közben Róza néni a papné mindenre megtanította, amit akkor egy lánynak a háztartásvezetéshez tudni kellett. A jó bánásmód ellenére is többször eljött tőlük, nyáron kőművesek mellett segédmunkás volt, de a mezőgazdaságban kukoricatöréskor, szüretkor, kapáláskor napszámba is járt. Négy éven keresztül rendszeresen visszatért Dörmerékhez akik nagyon megszerették, visszahívták mindig dolgozni. 1944. szeptember 13.-án betöltötte a 18. évét, ez után kezdődött életének egyik legnehezebb időszaka. December 28-án fél 6-kor kidobolták, hogy a férfiak 17-45 éves korig, a nők 18-30 éves korig egy órán belül kötelesek jelentkezni a tanácsházánál, figyelmeztették őket, aki nem siet, agyonlövik, két hétre való élelemet, meleg ruhát és ágyneműt vihetnek magukkal. Az ő családjukból ketten is be voltak rendelve, nővérének Khádinak is csomagolni kellett. 92-en gyűltek össze férfiak és nők, nem fértek el a tanácsházán így a kultúrházba ücsörögtek a batyujukkal. Nem mondták meg nekik az úti célt, csak annyit tudtak, hogy mezőgazdasági munkára mennek valahová Magyarországon belül. Megérkeztek a tehenes és ökrös szekerek, fel pakolták a holmijukat és elindultak, aki nem fért a szekerekre a térdig érő hóban gyalog ment Gyönkig, itt töltötték az éjszakát. Volt, aki kikéredzkedett pisilni és nem jött vissza, testvére mondta neki, hogy ők is szökjenek el, de nem mert, azt mondta, ha mások kibírják, akkor ők is, ha tudta volna hová indulnak, talán másképp dönt, akkor még nem is sejtette, hogy hosszú évekig tartó fájdalmas, szenvedéssel teli útra indulnak. Gyönkön bevárták a környező falvakból összeterelt embereket és elindultak, a központtól a vásártérig ért a szekérkaraván. A batyuk mellet kevés hely maradt, sokat kellett gyalogolni Szekszárdig, ott a börtönben kaptak szállást és meleg ételt, mondták nekik, hogy egyenek, a sajátjukat tartalékolják későbbre, nem fogadták el, inkább a hazait ették, nem gondolták, hogy olyan sokáig utaznak és nem tart ki az élelmük. Szekszárdon addig várakoztak, míg a környező falvakból is megérkeztek az emberek. Mikor mindenki együtt volt, vonatra szálltak és Bajáig utaztak, ott a kompra kellett várni. December vége volt, nagyon hideg, az erdőben a szabad ég alatt éjszakáztak, rőzsét gyűjtöttek, hogy legalább egy kicsit melegedni tudjanak. Másnap a komp a zajló jégtáblák közt kelt át a Dunán, nagyon féltek. Bajai gimnáziumban újra várakoztak a marhavagonra, ami tovább vitte őket, külön kocsiba terelték a férfiakat, külön a nőket, rájuk csukták az ajtót, de az úti cél továbbra is ismeretlen maradt. Szabadkán átszálltak egy másik vonatra, a nők nem igen hagyták el Szakadátot, nem voltak járatosak a világban, a férfiak több felé megfordultak, már kezdték sejteni hová tartanak, megindultak a találgatások, sugdolózások egymás közt. A marhavagon ajtaja újra rájuk csukódott, egy vaskályha volt középen, ha a vonat megállt a férfiak gyűjtöttek egy kis fát, de az alig adott az egy kis meleget. A padlóra szórt szalmán kívül semmi sem volt, mindenki vitt magával egy dunyhát és párnát, ketten összeálltak az egyik dunyhára feküdtek a másikkal, takaróztak, összebújva próbálták egymást melegíteni, nagyon fáztak. A vonat annyi időre sem állt meg, hogy WC-re menjenek, a vagon sarkába a férfiak segítségével, késsel lyukat vágtak, itt végezték el mindenki szeme láttára a kis és nagy dolgukat. Ennivalójuk lassan elfogyott, ha megálltak, kaptak egy kevés kenyeret, vödörbe vizet, éheztek, már nagyon bánták, hogy nem fogadták el Szekszárdon felkínált babgulyást. Február 2-án megállt a vonat, itt volt a végállomás, leterelték a végsőkig elcsigázott embereket a vagonokról, piszkosan, büdösen, tele tetvekkel és autókra ültették őket.
Folytatom.
